Vele tanulj! Ne helyette!

Kicsit félve írom ezt a bejegyzést, mert ebben a témában szembemenni korunk egyik legjelentősebb és leggyermekközpontúbb hazai szakemberével pont olyan, mint darázsfészekbe nyúlni. De úgy érzem, a véleményem nem alaptalan, és fontosnak találom, hogy más szemszögből is beszélgessünk arról, hogy kell-e a szülőnek a gyerekkel tanulni.

„Általánosságban tudjuk, hogy minden szülő a saját gyerekének a legrosszabb korrepetitora” – jelentette ki már sokszor az általam is elismert és nagyrabecsült pszichológus, Vekerdy Tamás. Ő többször hangoztatta már, hogy ha csak lehet, idegen tanuljon a gyerekkel, és ha a család nem tud egy külön személyt megfizetni erre, akkor akár egy osztálytárs is lehet az illető. Bárki, csak ne a szülő.

Bevallom, ezen már akkor is felkaptam a fejem, amikor először olvastam. De most, hogy újra és újraelőkerül ez a kijelentés, egyszerűen nem tudok már szó nélkül elmenni mellette. Természetesen nem szeretném kiragadni ezeket a mondatokat a szövegkörnyezetből. Hiszen Vekerdy Tamás mindig akkor hozza szóba ezt, amikor a túl sok házi feladat a téma, és hogy a gyerekek emiatt is túlterheltek – és ezzel magam is egyetértek.

Azzal viszont nem, hogy az iskola a gyerek dolga, a házi feladatot is neki kell csinálnia, a szülőnek pedig nem feladata elmagyarázni, pláne nem tanítani az iskolai anyagot – ez szerintem így nem jó gondolatmenet.

Az meg pláne nem, hogy a szülő cinkosságból készítse el a gyerek helyett a leckét.

A leckék mennyisége ellen nem így kell harcolni, szerintem ez csak a probléma szőnyeg alá seprése.

Szülőként igenis van beleszólásunk és felelősségünk abban, hogy a gyermekünk mit tesz az iskolában, hol tart a tanulmányaiban, és hogyan készül fel a következő napra – és most erről szeretnék beszélni.
Én némileg úgy gondolok erre, amit azokra az esetekre, amikor a gyerek beteg. Ott ugyebár az orvos mondja meg, mit kell beszedni és mit kell tenni még a gyógyulás érdekében, de a többit utána a szülőre bízzák. Nem az orvos ellenőrzi, hogy a gyerek beszedi-e gyógyszert, meg hogy fekszik-e eleget. Azokról az esetekről már nem is szólva, amikor a kisebb betegségnél mi magunk válunk „doktorrá”. Hiszen az ember nem szalad minden náthával a rendelőbe, hanem a saját tapasztalata, tudása szerint kúrálja a gyermekét.

A szülő tehát kompetensnek tekinthető a gyerek betegsége esetén (bár még ezen a téren is van mit javítani), ugyanakkor egy sokkal kisebb rizikójú területen – a tanulás támogatása – pedig nem tud kibontakozni.

A rengeteg elvárás és a jelenlegi iskolarendszer is elbizonytalanítja ezen a téren a szülőket. Így ők, ha valami nem megy a gyereknek, egyből szakember után kezdenek rohangálni, hogy az csináljon valamit. Holott megfelelő intrukciók alapján saját maguk is segíthetnék és eredményesen fejleszthetnék a saját gyerekeiket.
Én igenis úgy vélem, hogy egy szorzótáblát, egy összeadást józan paraszti ésszel egy szülő is el tud magyarázni a gyereknek. Igenis van jelentősége annak, hogy képben legyünk, hol tart a gyerekünk az iskolában, mi éppen a házi feladat, mit kell vinni másnapra. Fontos, hogy a gyerek érezze, hogy számíthat ránk ebben. Ez nem azt jelenti persze, hogy elintézzük helyette a teendőket, hanem azt, hogy felkészítjük és támogatjuk őt abban, hogy képes legyen maga elvégezni.

Többször előfordult már, hogy azt írták nekem egy tanfolyam közben, hogy a gyermek nem nyitott a szülő segítségére, közreműködésére. Pedig ez az összhang nélkülözhetetlen. Hosszú távon is fontos, hogy a gyermek elfogadja a szülőtől ezt a fajta figyelmet és törődést. De ez közös feladat, közös tevékenység. A szülőnek is képessé kell rá válnia és a gyereknek is. Nem megy egyik percről a másikra, aktívan, kitartóan gyakorolni kell.

Ezt a fajta együttműködést például kockázatmentesen lehet kipróbálni, el lehet sajátítani a nyári szünetben vagy egy online tanfolyamon. Így tét nélkül alakulhat ki az különleges bizalom a gyermek és a szülője között, ami hozzájárul ahhoz, hogy később is jobban elfogadják egymást. A szülő is jobban megérti majd a gyereket, ő pedig megszokja a szülőt ebben a szerepben is.

A végeredmény pedig egy sikeresebb, magában jobban bízó, de szükség esetén a szüleire is támaszkodni képes gyermek lesz.