Miért ne tapsolj örömödben, ha gyermeked kimondott egy újabb szót?

A gyermek beszédfejlődése tele van olyan pillanatokkal, amikor majd kiugrasz a bőrödből az örömtől. Ha a gyermeked kimond egy új szót, teljesen természetes, hogy tapsolnál, hurráznál, és azt mondanád: „Ügyes vagy!” A gyermek beszédfejlődése szempontjából mégis érdemes néha visszafogni ezt a hatalmas lelkesedést.

Nem azért, mert nem szabad örülni. Hanem azért, mert az örömödet úgy is megmutathatod, hogy közben nem szakítod meg azt a törékeny, fókuszált kommunikációs pillanatot, amelyben éppen együtt vagytok. Megtanulhatod, miért zökkentheti ki a kicsit a túl nagy ünneplés, hogyan reagálj természetesebben, és miért nem a dicséret a gyermeked legfontosabb mozgatórugója.

Tartalomjegyzék

Miért lehet sok a taps, amikor a gyermeked új szót mond?

A taps és a hangos öröm önmagában nem rossz, de egy kisgyermek számára hirtelen, intenzív reakció lehet. Megijedhet egy pillanatra, vagy kizökkenhet abból, amit éppen mondani, mutatni vagy megosztani próbált veled. Egy mosoly, nyugodt figyelem vagy a beszélgetés folytatása ugyanúgy jelzi, hogy örülsz, miközben megőrzi a közös kommunikáció folytonosságát.

Képzeld el a helyzetet. A gyermeked nézeget valamit, talán egy labdát, egy könyvet, egy kutyát az utcán vagy a kedvenc bögréjét. Egyszer csak megszólal, és kimond egy szót. Lehet, hogy még nem teljesen tisztán. Lehet, hogy csak egy szókezdemény. Neked viszont azonnal egyértelmű: most történt valami új.

Ilyenkor nagyon nehéz nem kiáltani örömünkben. Hiszen várhattad ezt a szót, sokat figyelted, hogyan próbálkozik, és most végre hallod. A büszkeség valós. A meghatottság valós. Az a bizonyos „ezt muszáj megünnepelni” érzés is teljesen valós.

Csakhogy ő nem feltétlenül ünneplést kezdeményezett. Lehet, hogy egyszerűen kapcsolatot keresett veled. Meg akart mutatni valamit. Válaszolni akart. Részt akart venni a közös helyzetben. Ha erre hirtelen taps, erős hang, nagy mozdulat és lelkes kiáltás érkezik, az egész helyzet iránya megváltozhat.

A figyelem egy pillanat alatt áttevődik arról, amit ő mondott, arra, ahogyan te reagáltál. Ez nem tragédia. Nem kell megijedned vagy bűntudatot érezned, ha már sokszor megtörtént. Mégis jó észrevenni, hogy van ennél finomabb válasz is.

Mit élhet meg a gyermeked egy túl intenzív reakcióban?

Amikor egy új szó után hirtelen hangos dicséret, taps vagy hurrázás érkezik, a gyermeked először akár meg is lepődhet. Utána érzékelheti, hogy örülsz, és megnyugodhat, de addigra megszakadhat a gondolatmenete vagy a közös játék ritmusa. A cél nem az, hogy érzelemmentesen reagálj, hanem hogy az örömöd ne vigye el a pillanat fókuszát.

A kisgyermekek kommunikációja sokszor nem olyan, mint egy felnőttek közötti beszélgetés. Nem mindig ülnek le, nem néznek egymás szemébe, és nem mondanak egymás után hosszú, kerek mondatokat. A kapcsolat gyakran egy tekintetből, egy mutatásból, egy hangból, egy fél szóból, egy közösen figyelt tárgyból épül fel.

Éppen ezért ezek a pillanatok értékesek. Nem azért, mert neked bizonyítják, hogy „már tudja”, hanem azért, mert ő éppen használja a kommunikációt. Kapcsolódik. Kifejez valamit. Válaszol. Kezdeményez.

Ha te ekkor túl nagyot reagálsz, lehet, hogy egy rövid időre csak rád figyel. A tapsra. A hangodra. Az arcodra. Arra, hogy most valami különleges történt. Ezután talán visszatér ahhoz, amivel foglalkozott, de lehet, hogy már nem ugyanabból a belső lendületből folytatja.

Nem kell ebből ijesztő következtetéseket levonni. Egy-egy taps nem rombol le semmit. Nem teszel „nagyon rosszat”, ha elragad az öröm. Egyszerűen arról van szó, hogy ha tudatosabban figyelsz ezekre a helyzetekre, többször tudsz benne maradni abban, ami éppen történik köztetek.

A Beszélgessünk! c. könyvemből többet megtudhatsz arról, hogyan használhatod ki a mindennapi helyzeteket gyermeked beszédfejlődése érdekében.

Hogyan jelezd, hogy örülsz, anélkül hogy kizökkentenéd?

A legkíméletesebb pozitív visszajelzés gyakran egy mosoly, egy meleg tekintet vagy a gyermeked szavának természetes felvétele a beszélgetésbe. Reagálhatsz arra, amit mondott, megismételheted a szót nyugodtan, vagy folytathatod vele a közös helyzetet. Így érzi, hogy meghallottad és értetted, miközben nem szakad meg a kommunikáció.

Nem kell teljesen elrejtened az örömödet. Nem kell rezzenéstelen arccal viselkedned, mintha semmi különös nem történt volna. Az örömöd és annak kifejezése fontos, amit ő is érzékel. A kérdés inkább az, milyen formában kapja meg ezt az örömöt.

Próbáld ki, hogy a nagy taps helyett egyszerűen rámosolyogsz. Nézz rá úgy, hogy abból egyértelmű legyen: hallottad, amit mondott, és örülsz neki. Ez sokszor bőven elég.

Segíthet az is, ha visszamondod a szót a helyzethez kapcsolódva. Ha például azt mondja, hogy „labda”, válaszolhatsz nyugodtan: „Igen, labda.” Ha azt mondja, hogy „cica”, mondhatod: „Igen, ott a cica.”

Ez nem vizsgáztatás. Nem azt üzeni, hogy „na, mondd még egyszer, hogy mindenki hallja”. Sokkal inkább azt: „Értem, amit mondasz. Együtt vagyunk ebben.”

Az ilyen válaszok különösen szépen beleillenek a mindennapokba:

• egy mosoly és egy bólintás;
• a kimondott szó nyugodt megismétlése;
• egy rövid, kapcsolódó válasz;
• annak a tárgynak vagy helyzetnek a közös figyelése, amiről beszél;
• a beszélgetés természetes folytatása.

Néha a legnagyobb elismerés az, hogy nem csinálsz belőle külön műsort. Egyszerűen komolyan veszed, amit mondott.

Miért fontos benne maradni a kommunikációs helyzetben?

A gyermeked számára a beszéd nem elsősorban teljesítmény, hanem a kapcsolódás egyik módja. Ha az új szóra úgy reagálsz, hogy folytatódhat a közös figyelem és a párbeszéd, azt erősíted meg, hogy érdemes kommunikálnia veled. A nyugodt, helyzethez illő válasz segít megőrizni azt a fókuszált pillanatot, amelyben együtt vagytok.

Vannak pillanatok, amikor a gyermeked különösen elmélyülten figyel valamire. Egy tárgyat forgat. Egy képet nézeget. Egy játék közben ismételget egy hangot. Figyeli, mit csinálsz. Próbál beszállni a saját módján.

Ezekben a helyzetekben nem kell mindig tanítani. Nem kell minden kimondott hangra feladatot építeni. Nem kell rögtön kérdezni, hogy „És ez mi?”, majd megvárni, hogy válaszoljon. Nem kell abból sem vizsgahelyzetet teremteni, ami eredetileg egy szabad, közös pillanat volt.

A kommunikáció akkor tud igazán élő maradni, ha nem csak a „helyes válasz” körül forog. Ha a gyermeked azt tapasztalja, hogy amit mond, annak helye van köztetek. Hogy nem pusztán egy teljesítményt értékelsz, hanem kapcsolódsz hozzá.

Ez a különbség aprónak tűnhet, mégis sokat számít a hangulatban. Más az, amikor egy szó után azonnal ünnepség lesz. És más az, amikor a szó természetesen beépül abba, amit együtt csináltok.

Az első helyzetben könnyen a te lelkesedésed kerül középre. A másodikban ő marad fókuszban, azzal együtt, ami éppen érdekli.

Miért nem a dicséretért tanul meg beszélni a gyermeked?

A gyermeked nem azért kezd el beszélni, járni vagy később olvasni, mert minden lépéshez külső dicséretet kap. Ezeket a fejlődési lépéseket saját belső késztetése, kíváncsisága és kapcsolódási vágya is mozgatja. A folyamatos, túlzó dicséret ezért nem feltétlenül szükséges, sőt elterelheti a figyelmet magáról a tevékenységről és annak öröméről.

Amikor a gyermeked új dolgot próbál, általában nem egy belső tapsmérőt követ. Nem azért gyakorolja újra és újra a hangokat, mert előre várja a nagy ünneplést. Azért próbálkozik, mert érdekli, mert hatni akar a környezetére, mert szeretne megértetni valamit, vagy egyszerűen mert jó érzés felfedezni, hogy mire képes.

Ugyanez igaz sok más fejlődési lépésre is. A járásra, a mászásra, a rajzolásra vagy éppen a könyvnézegetésre. Az önálló próbálkozásokra. A gyermekedben ott lehet az igény, hogy újra nekifusson, jobban menjen, sikerüljön, meg tudja csinálni.

Természetesen jólesik neki, ha örülsz, ha érzi, hogy figyelsz rá, ha együtt örültök valaminek. De nem kell minden apró fejlődési mozzanatot hangos értékeléssé alakítani.

Ha állandóan kívülről erősíted meg, hogy valami „nagyon ügyes”, könnyen az lesz a helyzet központja, hogy te mit gondolsz a teljesítményéről. Pedig sokszor többet adsz neki, ha egyszerűen teret hagysz annak az élménynek, hogy ő maga fedezze fel: „Ezt most megcsináltam.”

Az öröm és a dicséret nem ugyanaz. Örülhetsz vele együtt úgy is, hogy közben nem teszed függővé a pillanat értékét a te erős külső reakciódtól.

Mit mondhatsz a hangos „ügyes vagy” helyett?

A „ügyes vagy” helyett érdemes inkább ahhoz kapcsolódni, amit a gyermeked ténylegesen mondott, nézett vagy csinált. Mondhatod például azt, hogy „Igen, labda”, „Hallottam, hogy mondtad”, vagy egyszerűen folytathatod a közös játékot. Ezek a reakciók nem minősítik őt, mégis világosan jelzik, hogy figyelsz rá és érted a kezdeményezését.

Az „ügyes vagy” önmagában nem tiltólistás mondat. Nem kell száműznöd a szót a családi szótárból. Csak érdemes észrevenni, hogy néha automatikusan mondjuk, amikor valójában sokkal pontosabban is tudnánk kapcsolódni.

Ha a gyermeked kimond egy új szót, próbálj meg nem azonnal címkét adni a teljesítményére. Inkább válaszolj arra, amit közölni akart.

Például:

• Ha azt mondja: „Autó”, válaszolhatsz: „Igen, egy autó megy.”
• Ha azt mondja: „Anya”, nézz rá, mosolyogj, és válaszolj neki természetesen.
• Ha egy könyvben megnevez valamit, mondd: „Igen, ez egy kutya.”
• Ha csak egy hanggal vagy szókezdeménnyel próbálkozik, figyelj rá, és hagyj időt, hogy folytassa.
• Ha rád néz a megszólalása után, egy nyugodt, örömteli arckifejezés sokat mondhat.

A lényeg nem az, hogy tökéletes mondatokat találj ki. Nem kell minden alkalommal fejlesztő szakember módjára reagálnod. Sokszor egyetlen egyszerű, jelenlévő válasz a legjobb.

Ne feledd: a gyermeked nem előadást tart neked. Beszélgetni próbál.

Hogyan kezeld a saját lelkesedésedet szülőként?

Teljesen rendben van, ha meghatódsz vagy felvillanyozódsz egy új szó hallatán. Nem kell elnyomnod az érzéseidet, és nem kell bűntudatot érezned a korábbi tapsok miatt. Elég, ha legközelebb tartasz egy apró szünetet, mosolyogsz, és először a gyermeked kezdeményezéséhez kapcsolódsz. Az ünneplés később is ráér a napban.

A szülőség egyik legemberibb része, hogy a gyermeked kis lépései sokszor óriásinak érződnek. Egyetlen szó, egy új mozdulat, egy váratlan felismerés könnyeket csalhat a szemedbe. Ezt nem kell szégyellni, és nem is kell belőle teljesen visszavenni.

Csak válaszd szét fejben a két dolgot:

• azt, amit abban a pillanatban neki adsz;
• és azt, amit te érzel szülőként.

Neki abban a másodpercben talán a nyugodt figyelmed segít a legtöbbet. Neked pedig később is lesz alkalmad örülni. Elmondhatod a párodnak, felírhatod magadnak, megoszthatod a családdal, vagy egyszerűen csak magadban megélheted, milyen jó érzés volt hallani azt az új szót.

Ha mégis kiszalad belőled egy hangos „bravó!”, attól sem dől össze semmi. Nem kell minden helyzetet tökéletesen csinálnod. A cél nem a hibátlan reakció. A cél az, hogy egyre többször észrevedd: most egy kapcsolatban vagytok, nem egy eredményhirdetésen.

Már az is sokat számít, ha a következő alkalommal nem rögtön tapsolsz, hanem előbb veszel egy levegőt. Ez az apró szünet helyet ad neki is.

Mi a különbség az öröm megosztása és a teljesítmény ünneplése között?

Az öröm megosztásakor a gyermekeddel maradsz kapcsolatban: reagálsz rá, figyeled, mit szeretne közölni, és együtt maradtok a helyzetben. A teljesítmény túlhangsúlyozásakor a fókusz könnyen arra kerül, hogy ő valamit jól csinált a te értékelésed szerint. Az első kapcsolódást épít, a második könnyen megszakíthatja a pillanat természetes áramlását.

Elsőre talán szőrszálhasogatásnak tűnik. Hiszen ha örülsz, akkor örülsz. Miért számítana, hogy ezt hogyan mutatod ki?

Azért, mert a reakciód formája üzenetet is hordoz. Egy nagy ünneplés azt üzenheti: „Ez most különleges teljesítmény volt.” Egy természetes, kapcsolódó válasz inkább ezt közvetíti: „Hallak. Értelek. Folytassuk.”

Mindkettő szeretetből fakadhat. Mégis másfelé viszi a helyzetet.

Az öröm megosztása lehet csendes. Lehet játékos. Lehet egy mosoly, egy gyengéd nevetés vagy egy kapcsolódó mondat. Nem kevésbé őszinte attól, hogy nem hangos. Sőt, néha pont azért mélyebb, mert a gyermeked ritmusához igazodik.

A teljesítmény ünneplése gyakran lezárja a helyzetet. Elhangzik a dicséret, jön a taps, mindenki megörül, és kész. A kapcsolódó reakció ezzel szemben nyitva hagyja az ajtót. Lehet, hogy a gyermeked mond még valamit. Rád néz. Mutat. Megismétli a szót. Továbbjátssza azt, amiben volt.

Ha ezt az egy különbséget megérzed, sokkal könnyebb lesz eldönteni, hogyan reagálj.

Mit tegyél, ha a gyermeked rád néz egy új szó után?

Ha a gyermeked rád néz, miután kimondott egy új szót, először válaszolj nyugodt figyelemmel. Mosolyogj, nézz vissza rá, és kapcsolódj ahhoz, amiről éppen szó volt. Megismételheted a szót természetesen, de ne kérd rögtön, hogy mondja el újra. Hagyd, hogy ő döntse el, folytatja-e a közlést vagy továbblép a játékban.

Az odanézés sokféle dolgot jelenthet. Talán azt ellenőrzi, hallottad-e. Talán szeretné látni a reakciódat. Talán csak megosztja veled az élményt. Nem kell azonnal tudnod, pontosan melyikről van szó.

Elég, ha jelen vagy.

Nézz rá. Mosolyogj. Válaszolj ahhoz illően, ami éppen történik. Ha egy állatra mutatott és azt mondta, „cica”, mondhatod azt, hogy „Igen, cica.” Ha egy játékot nevezett meg, maradhatsz a játékban: „A labda gurul.”

Amit nem feltétlenül kell tenned:

• nem kell rögtön odahívni valaki mást, hogy ő is hallja;
• nem kell megkérni, hogy ismételje meg;
• nem kell azonnal videót készíteni;
• nem kell kérdéssorozattal ellenőrizni, hány szót tud még;
• nem kell minden megszólalást nagy eseménnyé tenni.

Ezek mind érthető szülői reflexek. Annyira szeretnéd megőrizni, megmutatni, újra hallani. De néha a legszebb, amit tehetsz, hogy nem szakítod félbe azt, ami éppen kibontakozna.

Hogyan maradhat természetes a beszédfejlődés körüli öröm?

A beszédfejlődés körüli öröm akkor marad természetes, ha nem minden új hangot és szót alakítasz mérföldkő-ünnepséggé. Figyeld a gyermekedet, válaszolj arra, amit kezdeményez, és engedd, hogy a kommunikáció a közös élet része legyen. Az apró próbálkozásoknak nem mindig tapsra, hanem időre, figyelemre és nyugodt jelenlétre van szükségük.

A fejlődés nem egy színpad, ahol minden új mozzanat után felhangzik a taps. Sokkal inkább egy hosszú, élő folyamat, amely tele van ismétléssel, próbálkozással, félresikerült hangokkal, váratlan ugrásokkal és csendes felismerésekkel.

Lesznek szavak, amelyeket egyszer kimond, aztán egy ideig nem hallod újra. Lesznek hangok, amelyeket még csak ő ért. Lesznek napok, amikor sokat próbálkozik, és olyanok is, amikor inkább figyel. Ezeket nem kell folyamatosan értékelni.

Ha a mindennapokban te is természetesen beszélsz hozzá, figyelsz arra, mire irányul az érdeklődése, és örömmel fogadod a kezdeményezéseit, már nagyon sokat teszel azért, hogy jó élmény legyen számára a kommunikáció.

Nem a tökéletes technika számít. Nem az, hogy minden helyzetben a „legjobb” mondatot mondd. Hanem az, hogy ne vedd át tőle a pillanatot.

Hagyd, hogy az új szó az övé is maradjon.

A gesztusok és a beszédtanítás összefüggéseiről többet megtudhatsz Beszélgessünk! c. könyvemből.

Mi legyen a következő lépés, amikor legközelebb megszólal?

Amikor legközelebb új szót hallasz a gyermekedtől, ne próbálj tökéletesen reagálni. Először figyelj rá, mosolyogj, és válaszolj ahhoz kapcsolódva, amit mondott vagy nézett. A nagy örömöd megmaradhat, csak ne feltétlenül tapsban és hurrázásban jelenjen meg. Így egyszerre ünnepled őt, és közben vele is maradsz a kommunikációban.

Ez nem arról szól, hogy kevesebbet örülj. Épp ellenkezőleg. Arról szól, hogy az örömöd a lehető legjobban szolgálja azt, ami köztetek történik.

Amikor megszólal, gondolj erre az egyszerű sorrendre:

1. Észreveszem, amit mondott.
2. Rá figyelek, nem csak a teljesítményre.
3. Nyugodtan megmutatom, hogy örülök.
4. Folytatom vele a közös helyzetet.

A taps ráér. A hurrázás ráér. A büszkeségedet sem kell kisebbre venned. Csak néha elég egy mosoly, amelyből pontosan tudja: „Hallottál. Fontos volt, amit mondtam.”

Gyakori kérdések a gyermek új szavainak fogadásáról